• +36 29 570-010
  • info@misszio.eu
  • Adószám: 18012594-1-13

Háborús utakon Ukrajnában

Amióta kitört az orosz-ukrán háború, segélyszállítmányaink zömét Kárpátaljára és belső Ukrajnába küldjük. Az évtizedekig zárt határ megnyílt, viszonylag könnyen átengedik az autóinkat. Istennek hála, rengeteg céladomány érkezik hozzánk hazai és külföldi adakozóktól, munkatársaink és önkénteseink pedig vállalják a megnövekedett tempót.

 

Találtunk jó megoldást az ideiglenes raktározásra is. A magyar–ukrán határ mindkét oldalán elhelyeztünk konténereket, amelyet folyamatosan töltünk fel mindenféle szükséges áruval, amit munkatársaink továbbvisznek a kárpátaljai településekre és Ukrajna belsőbb területeire is. Tehát, folyamatos a segélyezés a helyi lakosok felé, a Kárpátaljára érkezett menekültek felé és a távolabb lakók felé is, sőt még a fronton harcoló katonáknak is sikerült néhányszor segélyt küldenünk, élelmiszert, tisztálkodási szereket, még gyógyszert és kötszert is.

 

A nyár óta a Dankó házaspár, Daniela és Józsi több alkalommal is vittek segélyt a Kijev környékén élő fedél nélkül maradt családoknak. Azok az ukrán menekültek, akik a háború első hónapjaiban egy ideig Beregszászban tartózkodtak, és akiket a Misszió segített átvészelni a kezdeti megpróbáltatásokat, majd visszaköltöztek otthonaikba, igencsak hasznosakká váltak számukra a Kijevben, Bucsában és Irpinyben végzett segélyezési szolgálataikban.

 

Józsinak és három önkéntes társának legnagyobb vállalkozása a szeptemberi Donyeck régióba irányuló ötnapos missziós út volt. Erről mesél Józsi a következő sorokban:

 

„Beregszászon három mikrobuszt töltöttünk meg, volt az autókban tartós élelmiszer, édesség, 120 darab 2,5 kilogrammos teljes kiőrlésű kenyér, tisztálkodási szerek, gyógyszerek, kötszerek.

 

Nem volt zökkenőmentes az utazásunk. Az amúgy is rossz minőségű országutakat teljesen tönkretették a harckocsik, tankok, rakéta-becsapódások. Zsitomirnál máris durrdefektünk lett. Bár felsőkategóriás gumikkal szereltük fel az autókat, számítva a problémákra, az egyik kátyú éles pereme teljesen körbevágta az egyik gumit. Rögtön kettőt is vettünk helyette, az utolsó kettőt ami Zsitomirban még kapható volt. Aztán a kijárási tilalom is akadályozta a haladást; csak reggel héttől esete 10-ig lehetett utazni. Az első nap 1.300 kilométert tettünk meg, aztán egy baptista gyülekezetben aludtunk. Másnap miután még megtettünk 500 kilométert, megérkeztünk a Donyeck régióba, Druzskovkába, húsz kilométerre a fronttól. Több szigorú ellenőrzési ponton kellett áthaladnunk, de mivel minden okmányt rendben találtak, a konvojunkat gond nélkül továbbengedték.

 

A korábban 55.000-es város szellemvárossá vált a háború alatt. Mindössze 4-5000 idős ember maradt a városban, ők is óvóhelyeken rejtőzködtek. Harckocsikon, tankokon kívül senkivel nem találkoztunk az utcákon. Druzskovkában egy evangéliumi gyülekezet épületében a lelkipásztor és a helyettese átvették tőlünk a javakat, és vállalták, hogy kiosztják majd a visszaszivárgó híveknek és az óvóhelyeken lévőknek. Közben sokat meséltek a begyűjtött lelkipásztorok megkínzásáról, akik nem voltak hajlandók beállni kémkedni a megszállók kényszerítése ellenére sem. Együtt imádkoztunk velük, és Isten Igéjével bátorítottuk őket a kitartásra.

 

A Druzskovkából elűzött lakosok a korábban Dnyepropetrovszkként ismert, most Dnyipronak nevezett városba menekültek. Békeidőben Dnyipronak 250 000 lakosa volt, de a menekültáradat 1 000 000-ra növelte a lakosok számát. Amikor Dnyprót is lőni kezdték, a donyeckieknek onnan is menekülniük kellett, és ez a város is, akár a többi nagyváros szellemvárossá vált.

 

Az országutak is kihaltak voltak, csak ukrán harckocsik és tankok jártak az utakon. A katonák segítőleg viszonyultak a magyar csoporthoz, egy doboz csokoládéért, I love Ukraine pólót is adtak nekünk ajándékba, majd együtt fényképezkedtek velünk. Kijeven keresztül utazva érkeztünk vissza Beregszászra. Oda-vissza 3900 kilométert tettünk meg. Este tíz előtt kellett megérkeznünk, és sikerült is, hiszen kijárási tilalom van.”