A weboldal sütiket (cookie) használ a szolgáltatások minőségének javítására. A weboldal további használatával jóváhagyja a sütik használatát.

  • Segélyszállítmányok

    Segélyszállítmányok

  • Tűzifa-, és kályhaakció

    Tűzifa-, és kályhaakció

  • Ruhaadományok

    Ruhaadományok

  • Élelmiszerosztás

    Élelmiszerosztás

  • Karácsonyi csomagok

    Karácsonyi csomagok

  • Gyerektáborok

    Gyerektáborok

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6

Fiatalabb férfiak és kamaszok rejtőzködnek a bozótosban. Mindannyian messziről érkeztek a vajdasági Szabadkára: egyesek Afganisztánból, mások Pakisztánból utaztak ide, de akadnak olyanok is, akik Líbiából, Szomáliából vagy Bangladesből tették meg a nagy utat. Menekültek, akik egy jobb folytatás reményében érkeztek az európai kontinensre.

„Ha kimegyek hozzájuk, már nem elszaladnak, hanem idefutnak hozzám” – mondja Varga Tibor, a Kelet-Európa Misszió vajdasági munkatársa, aki két hónapja jár ki rendszeresen hozzájuk. Szabadka külterülete többnyire szántóföldekből, kisebb erdős részekből és bozótosokból áll. Nagyrészt elhanyagolt terület, ahol jelenleg több száz menekült próbálja meghúzni magát. Többségük férfi, de akadnak hölgyek, sőt gyermekek is. Egy család is él velük, az asszony ráadásul állapotos. Ilyen körülmények között, a szabad ég alatt kell majd megszülnie gyermekét?

A menekülteknek lenne okuk a félelemre, mégsem látni rajtuk, hogy depressziósak és kedvtelenek lennének. A fagyos hidegben, az általuk összeeszkábált kunyhókban élnek, melyeket a helyi rendőrség a bozótossal együtt többször felgyújtott. A hatóságok amúgy is keményen éreztetik, hogy a messziről jött vendégeket nem látják szívesen: volt, hogy megverték, bebörtönözték őket, és a maradék pénzüket is elkobozták. A rendőrségi beavatkozások radikalizmusán túl persze más problémák is akadnak: nincs élelem, hideg van, ráadásul egy bőrbetegség is elterjedt a csoportban. Az egyik fiú elkapta és Tibor állítása szerint rettenetesen nézett ki. Egész oldala tele volt gennyes sebekkel, a betegség pedig ellepte az ujja hegyéig. Munkatársunk segítségével orvoshoz került, kezelést kapott, mivel azonban 17-20 ember is alszik egy kis kunyhóban összezsúfolódva, hogy egymást melegíteni tudják, a betegség is tovább terjedt.

Paradoxon, de a menekültek mégis boldogok. Azt mondják, ahonnan érkeztek, az itteninél sokkal rosszabbak a körülmények. Afganisztánban megszokott esemény, ha egy családra egyszer csak rátörik az ajtót, felnyársalják az édesapát, megerőszakolják az édesanyát, elhurcolják a gyerekeket, a házat pedig felgyújtják. Egyikük mesélte, hogy egy ilyesféle támadás után két héttel találta meg édesapját egy folyó partján, átvágott torokkal. A helyzet tragikusságát jól mutatja, hogy egyesek akár Szomáliából Szudánba, az éhezés földjére is elmenekülnek az embertelenség elől. A szerb rendőrök kegyetlensége ezek után nem tűnik számukra elviselhetetlennek.

A hatóságok azzal védekeznek, hogy a menekültekkel nem tudnak mihez kezdeni. Az ország épp elég problémával küzd és saját nehézségeit sem képes megoldani – miért kellene akkor nyakába vennie más baját? A megoldást ezért abban látják, hogy a messziről jött csapatot kényszerítik a továbbállásra. A verések, megaláztatások, a gyújtogatások tehát üzenetek: „tűnjetek innen!”. A menekültek pedig tovább menekülnek, kamionok alatt vagy éppen a zöld határon igyekeznek bejutni az Európa Unió területére, a hőkamerás keresők azonban sokszor lefülelik  és visszatoloncolják őket és máris a börtönben találják magukat. Ha onnan kikerülnek, az egész kezdődik az elejéről.

Varga Tiborral együtt a Kelet-Európa Misszió inárcsi csapata is kilátogatott a mindenki által eltaszított emberekhez. Élelmiszert, takarókat, tisztálkodási szereket és rengeteg – egykor rabok által hordott – kabátot osztottunk szét közöttük. Meglepő volt, hogy többségük beszél angolul és szívesen szóba áll velünk. Muzulmánnak tartják magukat, de nyitottak az evangéliumra: Tibor bizonyságot is tett nekik, valamint angol nyelvű Bibliákat ajándékozott. „Ha élelmiszert adunk nekik, az abból a szempontból is segítség, hogy nem mennek el lopni. Nagyon kis dolog, amit teszünk értük, mégis életmentő. Sajnos errefelé a kutya se törődik azzal, ha valaki meghal, mert olyan körülmények között él” – mondja, majd hozzáteszi, a segélyezésnek is megvan a maga metodikája: „Egyszer, amikor kocsival vittünk nekik segélyt, szó szerint lerohantak és kifosztottak bennünket. Nem rosszindulatból tették, egyszerűen ennyire rászorultak a támogatásra. Aztán eszünkbe jutott Jézus esete, aki leültette az ötezret csoportokban és úgy kaptak enni. Következő alkalommal már mi is ezt tettük. Megmondtuk, hogy mindenki kap kenyeret, de üljön le – ha valaki mégis felkel, akkor nem osztunk semmit, hanem rögtön távozunk”. A fegyelmezettség láthatóan meghozta gyümölcsét. Kifejezetten jó kapcsolat alakult ki a helyi lelkipásztorok és a menekültek között.

A jövő kilátásai azonban nem túl pozitívak. A menekültek nem akarnak és nem is maradhatnak végleg Szabadka külterületén. Hogy merre veszik az irányt, mikor indulnak és mi lesz velük, csak Isten tudhatja – aki az egyetlen igazi esély számukra. Nincs olyan messziről jött ember, aki ne kerülhetne közel Hozzá: előle biztosan nem kell menekülniük.