A weboldal sütiket (cookie) használ a szolgáltatások minőségének javítására. A weboldal további használatával jóváhagyja a sütik használatát.

  • Segélyszállítmányok

    Segélyszállítmányok

  • Tűzifa-, és kályhaakció

    Tűzifa-, és kályhaakció

  • Ruhaadományok

    Ruhaadományok

  • Élelmiszerosztás

    Élelmiszerosztás

  • Karácsonyi csomagok

    Karácsonyi csomagok

  • Gyerektáborok

    Gyerektáborok

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6

Kunszentmiklóson és környékén régóta működik egy romákból álló gyülekezet, melynek egyik vezetője, Bódi József invitált bennünket, hogy látogassunk meg segélyre szoruló családokat a városban. A nyomornak sokféle arca van, de egyikhez sem lehet hozzászokni: a szegénység, ami a szemünk elé tárult, letaglózó és megdöbbentő volt. Ám a borzalmas körülmények ellenére az emberekben, akiket meglátogattunk, még él a hit, hogy a helyzetük egyszer jobbra fordul.

 

A kapuban egy mosolygós, 54 éves hölgy fogad bennünket, akit Teréziának hívnak. Nagyfiával, Mihállyal együtt egy nagyon lelakott, hosszú ház két szobájában laknak. A háznak azért csak ez a két kisebb szobája az övék, mert Terézia többi gyermeke külön bejáratú részt kapott az épületből. A család többnyire segélyből tartja fenn magát, mivel Terézia azt állítja, életkora miatt sehova sem kell: bár számos helyre beadta jelentkezését, állásinterjún is járt, még csak nem is értesítették arról, hogy nem veszik fel. Ezért jobbára alkalmi munkákat vállal, így például ha lehetősége van, kimegy a földekre dolgozni, borsót vagy paprikát szedni. A munkában Mihály sem tud sokat segíteni. Mindössze 32 esztendős, de máris leszázalékolták, mivel epilepsziás és a szívével is műteni kellett. A segélyként kapott néhány tízezer forint nem túl sok bevétel kettőjüknek, ezért nem csoda, hogy Terézia azt mondogatja, amire leginkább vágyik, hogy dolgozni mehessen. Minden nehézség mellett azonban a hölgy nagyon hálás a kapott segélyért, amit nemcsak egy „köszönömmel” értékel, hanem imádkozik is értem, a Misszióért, a külföldi támogatókért.

A következő család egy koszos utca határában lakik. Őket már második alkalommal látogatjuk meg. Pál és felesége egy alacsony, lerobbant pici kunyhóban élnek, mely alapos felújításra szorul. Az egyetlen kis fűtött szoba nagy részét elfoglalja a két ágy, amin férj és feleség alszanak, más bútor nem sok fér be a helyiségbe. Olyan már előfordult, mesélik nekem szégyenkezve, hogy patkány rágta be magát a szobába és fülön harapta az egyébként beteg férfit. Pál súlyos egészségügyi problémákkal küzd: epilepszia, szívbetegség és érszűkület: utóbbinak köszönhetően egyik lábát le is vágták – ám ő próféciát kapott valakitől, hogy Isten „visszanöveszti” majd a hiányzó végtagot. Látszik rajta, hogy ebben a kijelentésben nagyon bízik, és már azt tervezgeti, milyen munkákat végez el a kis kunyhón, ha megint lesz lába. Az biztosnak tűnik, hogy tennivaló bőven akad: a házat belül és kívül rendbe kellene hozni, a nem használt egyik kis szobából lehetne fürdőszobát építeni, de szükségük volna új ágyakra, egy asztalra, és egy székre is. A bevételek (ápolási segélyből és a férj nyugdíjából élnek), valamint a férfi súlyos mozgásképtelensége azonban lehetetlenné teszik a komoly fizikai munkát. Mindazonáltal Pál és felesége egyaránt bíznak Istenben, és a kapott ruhasegélyt is az Ő művének tartják.

Ezek után egy idős hölgyet látogatunk meg, aki két nagyfiával együtt egy rettenetesen lelakott házban él. A fiúk közmunkán vannak, amiért ketten együtt jóval kevesebbet kapnak havi százezer forintnál (különféle elmaradások miatt ugyanis egyikük pénzéből levonnak). Ehhez jön még Erzsébet szociális nyugdíja (27 ezer forint), amiből három felnőttnek kellene megélni. Nehezen boldogulnak már csak azért is, mert a koszos épület nem az övék: itt csak albérletben vannak, ahonnan 110 ezer forintos elmaradásuk miatt – úgy tűnik – két hét múlva kirakják őket. Erzsébet láthatóan nagyon elkeseredett. Nem elég, hogy utcára kerülhetnek, még betegségek is gyötrik: szívbetegséggel, vérnyomásproblémákkal és gerincproblémával is küzd, gyakorlatilag csak nagyon nehezen tud járni, botjára támaszkodva. A házban igencsak büdös van, a mellettem lévő párna vizeletszagú, egy kisasztalon ősrégi, koszos televízió áll, a bútorok olyan szörnyű állapotúak, hogy a legjobb lenne mindet kidobni, elégetni, megsemmisíteni. Áram nincs a házban, ezért gyertyával világítanak.
Ezek után meglepetés, hogy Erzsébeték ennél is rosszabb helyről kerültek ide, gyakorlatilag kint a pusztában éltek egy istállóhoz hasonló körülmények között, elveszetten és reménytelenül. Most azonban minden szörnyű nehézség ellenére szellemi otthonuk is van, hiszen Józsi gyülekezetébe járnak.

Bódi József, a helyi cigánygyülekezet pásztora láthatóan szereti és megpróbálja segíteni ezeket az embereket. Nemcsak az általunk adományozott használt ruhát hozza ki nekik, hanem minden héten autóval jön értük, ha kell, elviszi az istentiszteletre és haza is hozza őket. Ez az „autós szolgálat” azonban majdnem tönkretette kocsiját, amivel ráadásul kétszer-háromszor is fordulnia kell, mert egyszerre nem tud sokakat fuvarozni. A gyülekezet spórol ugyan egy használt, kilenc fős buszra, de pénze nem sok van. Józsi azt kéri, ha értékeljük azt a munkát, amit a nagyon szegény és elhagyatott emberek körében pásztorolva végez, segítsük őt abban, hogy egy valamennyire használható autót vehessen!