• Segélyszállítmányok

    Segélyszállítmányok

  • Tűzifa-, és kályhaakció

    Tűzifa-, és kályhaakció

  • Ruhaadományok

    Ruhaadományok

  • Élelmiszerosztás

    Élelmiszerosztás

  • Karácsonyi csomagok

    Karácsonyi csomagok

  • Gyerektáborok

    Gyerektáborok

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6

"Sokat gondolkodtam arról, mennyire helyes olyan embereken segíteni, akik illegálisan érkeznek Magyarországra. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, és magam sem tudtam dűlőre jutni ebben az ügyben, amíg saját bőrömön nem tapasztaltam meg a helyzet súlyát." - írja kollégánk, Kérészi Attila. A következőkben az ő történetével és tapasztalataival ismerkedhetünk meg.

 

A misszión keresztül az elmúlt hetekben lehetőségem adódott, hogy a menekültek között szolgáljak. Élelmiszert osztottam, kávét és teát főztem, takarítottam, sátrakat bontottam, fertőtlenítettem. Közben minden pillanatban az járt a fejemben, hogy vajon helyes dolgot teszek-e? Azt biztosan éreztem, hogy segíteni szeretnék azokon az embereken, akik valamilyen okból elutasítást szenvednek. Döbbenetes és egyben félelmetes volt az a látvány, ami első alkalommal fogadott, amikor megláttam a röszkei gyűjtőpontot. Meggyötört, fáradt, elcsigázott emberek százai, családok, apák és anyák gyermekeikkel együtt várták, hogy segítséget kapjanak. Nagyon sok élménnyel gazdagodtam ezekben a napokban, de számomra a legmegdöbbentőbb az volt, amikor egy rövid időre magam is „menekült lettem”.

Munkatársaimmal átmentünk a szerbiai Horgosra, ahol élelmiszert és innivalót osztottunk a menekültek között. Olyan sok migráns érkezett abban az órában, hogy a készleteink nagyon gyorsan kiürültek. Az akció után eldöntöttük, hogy visszamegyünk a határ magyar oldalára. Én különböző okokból adódóan nem fértem be az autóba, így gyalogszerrel indultam el a menekültek által már rég kitaposott útvonalon. Úgy gondoltam, ha a menekülteknek megy, nekem is sikerül áthaladni a magyar zöld határon, így beleolvadtam a tömegbe, és elindultam, nagy lendülettel sétálva a hömpölygő áradatban. Láttam terhes édesanyákat, akik mind a két kezükkel gyermekeiket fogták és megdagadt lábakkal sétáltak a vasúti sínen. Láttam időskorúakat, akiket tolókocsikban toltak, és apákat, akik a karon ülő gyermekeiket vitték.

Amikor odaértünk a határhoz, megdöbbenésemre a "kaput" az orrom előtt hirtelen bezárták!

Katonák, lovas rendőrök sorfala állt előttem. Gyorsan odasiettem a rendőrökhöz és csak annyit mondtam, hogy magyar vagyok, van igazolványom is, s ha lehet - bár ez a zöldhatár -, szeretnék átmenni. A tiszt hitetlenkedve nézte az igazolványomat és annyit mondott társainak: „tényleg magyar, de itt nem mehet át." - azzal elküldött Röszke felé. Több száz "menekülttársammal" tehát elindultunk olyan ösvényeken, ahol talán eddig még menekült sem járt. Végig arra gondoltam, hogy amit csinálok, az nem helyes: alig vártam, hogy a határhoz érjek és legálisan lépjek át magyar földre. A gyalogló tömegben egyedüli magyarként kicsit furcsán éreztem magam, és nagyon boldog voltam, amikor végül legálisan átkelhettem. Tanulságos, kicsit félelmetes, és egy hangyányit vicces volt ez a kiruccanás, de kellett ahhoz, hogy a véleményem és a gondolataim rendeződjenek. Bármi is történik még az elkövetkező hetekben, hónapokban, más szemmel fogom látni a menekülthelyzetet. Eddig is sajnálat volt a szívemben feléjük, de mára ez az érzés csak erősödött. Keresem a lehetőségeket, hogy milyen módon tudnék ezeknek az embereknek még hatékonyabban a segítségükre lenni.